Figyelem! Még nincs estére programod? Akkor ajánlok egyet, hátha megtetszik ;) Ma este sok-sok hullócsillagot láthatsz az égen, feltéve, ha a csúnya felhők eltűnnek. Időpont: 21:00 és 23:00 közötti időintervallum bármelyik percében/másodpercében láthatunk egy színes csíkot az égen. Na egy kicsit okosabban:
„A Perseidák az egyik legismertebb, fényes meteorokat és sűrű hullást produkáló meteorraj, melynek szülőégitestje a 109P/Swift-Tuttle üstökös. Radiánsa a Perseus csillagkép területén van (innen kapta nevét), maximuma augusztus 11-12-re esik, a köztudatban emiatt augusztus a hullócsillagok hónapja. A raj sok apró porszemcséből áll, melyek a földi légkörben nagy sebességük következtében felhevülnek és elégnek, a földfelszínt nem érik el. Megfigyelésükre legalkalmasabb a hajnali időszak. Amikor a Perseus csillagkép alacsonyan van a látóhatáron, a meteorok száma kisebb, de azok hosszabb utat tesznek meg a légkörben. Nyomuk gyakran több színű, vékony csík. Ezek megfigyelésére a 21-23 óra közötti időszak alkalmas. Tehát mindenki, aki csak teheti ma este 9 és 11 óra között, vigyen ki egy széket az udvarra, és figyelmesen nézze az eget.”
Húha, nagyon romantikus lehet olyasvalakivel nézni az eget, akit nagyon-nagyon szeretünk. Hát idén ez nekem nem adatott meg, de majd TALÁN jövőre…
Tegnap érdekes élményben volt részem. Gondoltam elmegyek a Korzóhoz, szétnézek, hogy na mégis mi újság arra felé. Hát el is mentem. Séta közben mindig figyelem az embereket, most sem tettem másképp. Teljes nyugalomban vonultam végig a sétáló utcán, majd mit látok? :O Emó-ék ülnek a Korzó előtti szegélyen, és laptopoznak. -.-’ Na mondom, új divat, Korzó előtt laptopozzunk. xD
Kicsit kizökkentem miattuk, mert semmi észszerű magyarázat nem jutott eszembe, hogy miért is Nyíregyháza legforgalmasabb helyén végzik eme tevékenységüket. Na aztán hazafelé menet a következő elmélet kezdett bennem kialakulni:
Az amúgy is csökkent képességű, gazdag szülők gyermeke nem tud magával mit kezdeni, ezért egész nap a laptop előtt ül a szobájában. Egy napja abból áll, hogy eszik, iszik, alszik, gépezik. Ezt a kedves és mélyen tisztelt anyuka megunja, és rászól a gyerekre, hogy: „Ugyan már édes gyermekem, hát egész nap itt ülsz bent a laptopoddal, hát menj már el a barátaiddal, vagy mozdulj ki egy kicsit a friss levegőre!”. A drága gyermek félreértelmezi a dolgot, nem úgy fogja fel, hogy laptop nélkül menjen el, hanem, hogy ha már a laptoppal ül bent, akkor azzal menjen már el is. /Innen látszik, hogy a sok netezés pusztítja az agysejteket./ Nem baj, a gyerek fogja a baráti társaságát, és kiül a Korzó elé gépezni. Nem mintha a Korzóban nem lenne emeletenként 2 darab internetezési lehetőséggel felszerelt dobozszerű objektum… Hát őszintén szólva ennyit a mai divatról! De nézzük a jó oldalát: LEGALÁBB A FRISS LEVEGŐN VAN…
Voltatok már olyan helyzetben, amikor úgy éreztétek, hogy vége a világnak? Nem úgy az egésznek, hanem csak a megszokott kis világotoknak, amit olyan nehezen építettetek fel, sok idő alatt. Ha volt, akkor tudjátok, hogy nem könnyű csak úgy otthagyni a sok ’romot’. Hát velem is hasonló történt, hogy a jól felépített kis világomat 5 másodperc alatt szétzúzta egy félmondat. Na meg persze egy meggondolatlan kérdés. No persze a kérdést ezerszer meg ezerszer körbejártam, kikértem a barátnőm véleményét is, de ő is csak azt tanácsolta, hogy merjek rákérdezni a dologra. Hát meg is tettem, és álomvár rombolás lett a vége. Igazából megbántam a kérdést, mivel a válasz egyértelmű volt. Ezer, meg ezer okom lett volna megalapozottan reménykedni, de nem tettem, inkább folyton azt mondogattam, hogy de nincs semmi köztem és közte. A barátnőim ennek ellenére bíztattak, és nyomós okokkal támasztották alá a véleményüket. Mostanában már kezdtem ’hinni’ is nekik, annak ellenére, hogy bennem volt az, hogy itt nem lehet semmi. Rémlett olyan beszélgetés, miszerint megbeszéltük, hogy szép és jó minden, de áthidalhatatlan probléma a korkülönbség. (vagy valami hasonló volt a dolog) De talán megértettem, hogy nincs közös jövőnk. Persze most már alaptalanul reménykedek, mert minden kis kedves megjegyzése reménnyel tölt el. De ez a remény csak szomorúvá tesz, viszont erősebbé is. Sokkal elviselhetetlenebb lenne, ha nem beszélnénk egy szót sem. Így viszont érzem, hogy barátok vagyunk. És ez jó. Remélem, hogy még egy szabad délutánját és estéjének egy részét rám szánja, és eljön beszélgetni egy kicsit. Ettől az esettől eltekintve, szerintem simán találkozhatunk barátilag, ugyanúgy, ahogy eddig. Mondjuk néhány barátnőm szerint az eddigi találkozók randinak számítottak. Én nem merem állítani, hogy ez az volt-e… Viszont meg sem kérdezem, hiszen már nem számít. Persze jó lenne egy-két randival büszkélkedni, de hát ha az is lenne. Mindez nem kézzelfogható.
Pörgős nap volt a mai. Persze ha lehet pörgősnek mondani egy napot, amit végig sántikáltam. -.-’ Persze nekem is akkor van kedvem sétálni, meg elkísérni anyát a boltba, amikor szó szerint képtelen vagyok rá. Talán muszájból nem érzem jól magam fekve… Délután meglátogatott Zsófi. Hmm… Azt hiszem, hogy napszúrást kapott. Annyi hülyeséget hordott össze, hogy kezdtem kételkedni abban, hogy nem ivott semmit, és nem napon jött… Azért rendesen megnevettetett. xD bírom, mikor elengedi magát, baromkodik, aztán észbe kap, hogy szeptemberben érettségizik, kér egy papírt, ezredjére is leírja, hogy mit nem csinált meg még a nyáron. :)
A lábamról még annyit, hogy lila, ha rálépek, akkor fáj… Remélem szerdára már egészen mérséklődik, mert nem óhajtok sántikálni… …csak olyan észrevétlenül. ^^
Na ennyit a szép napról… -.-’ A nap végére semmi nem jött össze. Azt hiszem, most van itt az ideje, hogy búvalbaszott fejjel üljek a gép előtt. Ugyanis történt egy kis baleset. Zúzódott a bokám. Járni nem tudok, feküdni nem tudok, ülni nem tudok… Élni is nehéz. Úgy fáj, hogy majd’ bele halok. Mondjuk a horoszkóp megmondta, hogy ki ne menjek az utcára, ha nem akarok egy szép kis balesetet. Hát én azt hittem, hogy egy kocsi fog elcsapni, vagy rám zuhan egy meteor, de csak a bokám tört ki. Igazából tényleg jobb ez, mintha félholtan feküdnék a kórházban, és a családom – na és persze a mindenki más, aki sajnálna – ott itatnék az egereket az ágyam mellett. Szóval szép kis nap, de azért jó volt ezen kívül minden ;)
Kellemes napot a világnak! Süt a nap, van egy kis szellő, nincs fullasztó meleg és még a kedvem is jó. Ma azt hiszem szép nap elé nézek, mégha egyedül is leszek itthon egész nap. Talán ettől lettem ilyen vidám? Végülis jobb derűsnek lenni, mint búvalbaszott fejjel ülni a szobámban, és azon filózni, hogy mikor akad valami tennivalóm. – mintha Micimackó mondta volna. :) Szóval, egyedül létem oka, hogy a családom elment Tokajba a strandra. Én ilyenkor nem tartok velük, mert nem szeretem azt a strandot, meg aztán ilyet kihagyni, hogy az ember lányát egyedül hagyják itthon? Vétek lenne. *hihi*
Igazából nem is itt kellene ülnöm, hiszen van dolgom, de hát miért ne? Szétnézek, írogatok, zenét hallgatok és töltök. Csak a szokásos :) Na majd még egy kis filozofálgatással jelentkezek később ;)
Sziasztok! Na igen, amióta nyaralni voltam, nem igazán jelentkeztem, már nem mintha olyan sok olvasóm lenne. :) Röviden a nyaralásról: mint azt tapasztaltam, Bogács a semmi fővárosa. Mondjuk a kilátó nagyon-nagyon szép! Csak azért maradtam volna, ha maradni kellett volna. Viszont időközben tapasztaltam a hiány érzését is. Röviden talán úgy jellemezném, hogy üres és nagyon fájdalmas. Könnyfakasztó és talán szürke színűnek mondanám. Persze túléltem, és mióta itthon vagyok mérséklődött az érzés. Bár akárhányszor beszélek Vele, mindig előjön, kis idő után eltűnik, majd mikor a beszélgetésnek vége, ismét előjön. Persze ha nem hallgatom a zenéit, akkor jobban viselkedem :P Talán a működési elvem nem éppen a megfelelő. Egy kis segítséggel menne a javítás :)
Sziasztok! Hétfőtől nyaralni megyek, ezért nem lesz semmi friss, meg blog, meg semmi… Legelőször következő hét utáni hétfőn tudok jelentkezni! Legyetek rosszak! ;)
Újra itt! Azt hiszem illett volna írnom a szerdáról egy kis szösszenetet, de úgy éreztem, hogy akinek kell róla tudnia az tudja, hogy mi volt. Meg aztán nem tudom, hogy szép dolog-e minden részletet elmondani a nagyvilágnak. Így hát csak körvonalakban ismertetem a szerda délutánt. 5 előtt 5 perccel megérkeztek a várva-várt személyek. Gyors üdvözlés, és elindultunk a kávélázba, ahol kb. 2 órát ücsörögtünk és beszélgettünk. Nem ihattam kávét, és elvileg a koffeines dolgokat is úgy ahogy voltak, ő megtiltotta nekem. Végül mégis kávés forró csokit ittam… :) Ők fizettek mindent, ami nagyon udvarias húzás volt tőlük. ;) Aztán kb. 8tól vagy fél 8tól sétálgattam vele fent a városban, és miután meguntuk a járkálást, leültünk a megyei könyvtár elé, és ott beszélgettünk 21:45ig. Utána lassan haza sétáltunk, kaptam két puszit, aztán ő is gurult haza… Sajnálom, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő. Bár lehet, hogy ő már örült, hogy mehet. Már megint agyalok. -.-’
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tegnap érdekes élményben volt részem. Gondoltam elmegyek a Korzóhoz, szétnézek, hogy na mégis mi újság arra felé. Hát el is mentem. Séta közben mindig figyelem az embereket, most sem tettem másképp. Teljes nyugalomban vonultam végig a sétáló utcán, majd mit látok? :O Emó-ék ülnek a Korzó előtti szegélyen, és laptopoznak. -.-’ Na mondom, új divat, Korzó előtt laptopozzunk. xD 
Voltatok már olyan helyzetben, amikor úgy éreztétek, hogy vége a világnak? Nem úgy az egésznek, hanem csak a megszokott kis világotoknak, amit olyan nehezen építettetek fel, sok idő alatt. Ha volt, akkor tudjátok, hogy nem könnyű csak úgy otthagyni a sok ’romot’. Hát velem is hasonló történt, hogy a jól felépített kis világomat 5 másodperc alatt szétzúzta egy félmondat. Na meg persze egy meggondolatlan kérdés. No persze a kérdést ezerszer meg ezerszer körbejártam, kikértem a barátnőm véleményét is, de ő is csak azt tanácsolta, hogy merjek rákérdezni a dologra. Hát meg is tettem, és álomvár rombolás lett a vége. Igazából megbántam a kérdést, mivel a válasz egyértelmű volt. Ezer, meg ezer okom lett volna megalapozottan reménykedni, de nem tettem, inkább folyton azt mondogattam, hogy de nincs semmi köztem és közte. A barátnőim ennek ellenére bíztattak, és nyomós okokkal támasztották alá a véleményüket. Mostanában már kezdtem ’hinni’ is nekik, annak ellenére, hogy bennem volt az, hogy itt nem lehet semmi. Rémlett olyan beszélgetés, miszerint megbeszéltük, hogy szép és jó minden, de áthidalhatatlan probléma a korkülönbség. (vagy valami hasonló volt a dolog) De talán megértettem, hogy nincs közös jövőnk. Persze most már alaptalanul reménykedek, mert minden kis kedves megjegyzése reménnyel tölt el. De ez a remény csak szomorúvá tesz, viszont erősebbé is. Sokkal elviselhetetlenebb lenne, ha nem beszélnénk egy szót sem. Így viszont érzem, hogy barátok vagyunk. És ez jó. Remélem, hogy még egy szabad délutánját és estéjének egy részét rám szánja, és eljön beszélgetni egy kicsit. Ettől az esettől eltekintve, szerintem simán találkozhatunk barátilag, ugyanúgy, ahogy eddig. Mondjuk néhány barátnőm szerint az eddigi találkozók randinak számítottak. Én nem merem állítani, hogy ez az volt-e… Viszont meg sem kérdezem, hiszen már nem számít. Persze jó lenne egy-két randival büszkélkedni, de hát ha az is lenne. Mindez nem kézzelfogható. 
Pörgős nap volt a mai. Persze ha lehet pörgősnek mondani egy napot, amit végig sántikáltam. -.-’ Persze nekem is akkor van kedvem sétálni, meg elkísérni anyát a boltba, amikor szó szerint képtelen vagyok rá. Talán muszájból nem érzem jól magam fekve… Délután meglátogatott Zsófi. Hmm… Azt hiszem, hogy napszúrást kapott. Annyi hülyeséget hordott össze, hogy kezdtem kételkedni abban, hogy nem ivott semmit, és nem napon jött… Azért rendesen megnevettetett. xD bírom, mikor elengedi magát, baromkodik, aztán észbe kap, hogy szeptemberben érettségizik, kér egy papírt, ezredjére is leírja, hogy mit nem csinált meg még a nyáron. :) 
Na ennyit a szép napról… -.-’ A nap végére semmi nem jött össze. Azt hiszem, most van itt az ideje, hogy búvalbaszott fejjel üljek a gép előtt. Ugyanis történt egy kis baleset. Zúzódott a bokám. Járni nem tudok, feküdni nem tudok, ülni nem tudok… Élni is nehéz. Úgy fáj, hogy majd’ bele halok. Mondjuk a horoszkóp megmondta, hogy ki ne menjek az utcára, ha nem akarok egy szép kis balesetet. Hát én azt hittem, hogy egy kocsi fog elcsapni, vagy rám zuhan egy meteor, de csak a bokám tört ki. Igazából tényleg jobb ez, mintha félholtan feküdnék a kórházban, és a családom – na és persze a mindenki más, aki sajnálna – ott itatnék az egereket az ágyam mellett. Szóval szép kis nap, de azért jó volt ezen kívül minden ;)
Kellemes napot a világnak! Süt a nap, van egy kis szellő, nincs fullasztó meleg és még a kedvem is jó. Ma azt hiszem szép nap elé nézek, mégha egyedül is leszek itthon egész nap. Talán ettől lettem ilyen vidám? Végülis jobb derűsnek lenni, mint búvalbaszott fejjel ülni a szobámban, és azon filózni, hogy mikor akad valami tennivalóm. – mintha Micimackó mondta volna. :) Szóval, egyedül létem oka, hogy a családom elment Tokajba a strandra. Én ilyenkor nem tartok velük, mert nem szeretem azt a strandot, meg aztán ilyet kihagyni, hogy az ember lányát egyedül hagyják itthon? Vétek lenne. *hihi*
Sziasztok! Na igen, amióta nyaralni voltam, nem igazán jelentkeztem, már nem mintha olyan sok olvasóm lenne. :) Röviden a nyaralásról: mint azt tapasztaltam, Bogács a semmi fővárosa. Mondjuk a kilátó nagyon-nagyon szép! Csak azért maradtam volna, ha maradni kellett volna. Viszont időközben tapasztaltam a hiány érzését is. Röviden talán úgy jellemezném, hogy üres és nagyon fájdalmas. Könnyfakasztó és talán szürke színűnek mondanám. Persze túléltem, és mióta itthon vagyok mérséklődött az érzés. Bár akárhányszor beszélek Vele, mindig előjön, kis idő után eltűnik, majd mikor a beszélgetésnek vége, ismét előjön. Persze ha nem hallgatom a zenéit, akkor jobban viselkedem :P Talán a működési elvem nem éppen a megfelelő. Egy kis segítséggel menne a javítás :)
Újra itt! Azt hiszem illett volna írnom a szerdáról egy kis szösszenetet, de úgy éreztem, hogy akinek kell róla tudnia az tudja, hogy mi volt. Meg aztán nem tudom, hogy szép dolog-e minden részletet elmondani a nagyvilágnak. Így hát csak körvonalakban ismertetem a szerda délutánt. 5 előtt 5 perccel megérkeztek a várva-várt személyek. Gyors üdvözlés, és elindultunk a kávélázba, ahol kb. 2 órát ücsörögtünk és beszélgettünk. Nem ihattam kávét, és elvileg a koffeines dolgokat is úgy ahogy voltak, ő megtiltotta nekem. Végül mégis kávés forró csokit ittam… :) Ők fizettek mindent, ami nagyon udvarias húzás volt tőlük. ;) Aztán kb. 8tól vagy fél 8tól sétálgattam vele fent a városban, és miután meguntuk a járkálást, leültünk a megyei könyvtár elé, és ott beszélgettünk 21:45ig. Utána lassan haza sétáltunk, kaptam két puszit, aztán ő is gurult haza… Sajnálom, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő. Bár lehet, hogy ő már örült, hogy mehet. Már megint agyalok. -.-’