Voltatok már olyan helyzetben, amikor úgy éreztétek, hogy vége a világnak? Nem úgy az egésznek, hanem csak a megszokott kis világotoknak, amit olyan nehezen építettetek fel, sok idő alatt. Ha volt, akkor tudjátok, hogy nem könnyű csak úgy otthagyni a sok ’romot’. Hát velem is hasonló történt, hogy a jól felépített kis világomat 5 másodperc alatt szétzúzta egy félmondat. Na meg persze egy meggondolatlan kérdés. No persze a kérdést ezerszer meg ezerszer körbejártam, kikértem a barátnőm véleményét is, de ő is csak azt tanácsolta, hogy merjek rákérdezni a dologra. Hát meg is tettem, és álomvár rombolás lett a vége. Igazából megbántam a kérdést, mivel a válasz egyértelmű volt. Ezer, meg ezer okom lett volna megalapozottan reménykedni, de nem tettem, inkább folyton azt mondogattam, hogy de nincs semmi köztem és közte. A barátnőim ennek ellenére bíztattak, és nyomós okokkal támasztották alá a véleményüket. Mostanában már kezdtem ’hinni’ is nekik, annak ellenére, hogy bennem volt az, hogy itt nem lehet semmi. Rémlett olyan beszélgetés, miszerint megbeszéltük, hogy szép és jó minden, de áthidalhatatlan probléma a korkülönbség. (vagy valami hasonló volt a dolog) De talán megértettem, hogy nincs közös jövőnk. Persze most már alaptalanul reménykedek, mert minden kis kedves megjegyzése reménnyel tölt el. De ez a remény csak szomorúvá tesz, viszont erősebbé is. Sokkal elviselhetetlenebb lenne, ha nem beszélnénk egy szót sem. Így viszont érzem, hogy barátok vagyunk. És ez jó. Remélem, hogy még egy szabad délutánját és estéjének egy részét rám szánja, és eljön beszélgetni egy kicsit. Ettől az esettől eltekintve, szerintem simán találkozhatunk barátilag, ugyanúgy, ahogy eddig. Mondjuk néhány barátnőm szerint az eddigi találkozók randinak számítottak. Én nem merem állítani, hogy ez az volt-e… Viszont meg sem kérdezem, hiszen már nem számít. Persze jó lenne egy-két randival büszkélkedni, de hát ha az is lenne. Mindez nem kézzelfogható.