’Te mindig kifogod…’ – szokta mondani, és csóválja a fejét. Mától ez hivatalosan is így van. Történt ugyanis, hogy váltottam pár levelet a tanáraimmal, hogy kiderítsek pár dolgot. A vártnál sokkal több, és meglepőbb dolgot közöltek. Na de, adott a szituáció: Március 10, hétfő, tervezés óra, délelőtt. Bevonultam a terembe a kiskönyvemmel, a kiadványommal és az arculat tervemmel. Nézi, nézi… Legyen négyes-négyes, de csak, mert a kiadvány mérete apró, ha nagyobbra megcsinálod, javítasz. Oké, puszi puszi, hallotta legalább 10 ember, akiből négy még figyelt is. Ma kiderül, ezeket a jegyeket be sem írták… Ez összesen három, azaz 3, tantárgyat jelent. Adott egy másik nap, április 24, csütörtök, mappaleadás, egyebek. Viszem a kis rajzaimat, minden fasza, ötös-ötös. Viszem pendrive-on azt, amit a suliban már egyszer kerestek, de nem találtak. (Nem találtak…!) Leültem a géphez, tanárnő kedves ott ült mellettem. A következő párbeszéd zajlott le:
- Tanárnő! Hová tegyem az animációkat?
- Készíts egy mappát az asztalra, aztán névvel ellátva bele. Ha még lenne más is, amit hoztál, akkor az is mehet.
Okcső, beleraktuk, ketten, közben kedélyesen trécselve, hogy végre mindenem ott van, ahol lennie kell, de jó érzés. Még pár embernek belepakoltam a cuccait, segítve nekik ezzel is. Ma a naplóban megjelenített jegy karó, a levélben pedig ez szerepelt: ’Animációból sok mindened hiányzik. Vagy nem adtad le, vagy rossz helyre tetted.’ Rossz helyre? Talán rossz helyen kereste! Vidéki vagyok, nem gyp-s. A sírás kerülget, hogy ezt otthon nem merem elmondani, mert nem fogják elhinni. Én sem hiszem el. Talán az lett volna a legjobb, ha megengedem anyának, hogy felhívja az iskolát, mert ilyet szerintem véletlenül nem lehet megcsinálni. Kétszer is! Ellenben a lelkiismeretem tiszta, mert kész van mindenem.

…pff, méghogy rossz helyre tettem.