A Vidor fesztivál alkalmából én, és két barátnőm, Kinga és Gabi, kimentünk a Kossuth térre Vidorogni és koncertet nézni/hallgatni. Csík zenekar volt és Lovasi. A koncerten ugyan nem maradtam, de előtte megmentettünk egy babát. Azaz hogy Gabi és Kinga. Én csak annyit mondtam, hogy menjünk szólni valakinek. Nos tehát, kezdjük csak az elején.

Álltunk a nagy tömeg közepén, és egy kisfiú bolyongott a sok felnőtt lába alatt. Annak ellenére, hogy látszólag nagyon el volt veszve, nem mutatott félelmet. Mosolygott, mikor Gabi lehajolt hozzá és a neve felől érdeklődött. Beszélni ugyan nem tudott még, de Gabinak nagyon megörült. Egy ideig néztük a tömeget alkotó embereket, hogy kik lehetnek a szülei. De a többi ember is csak tanácstalanul méregette a kisfiút, és hol ránk, hol rá néztek. Mintha azt várták volna, hogy mi mondjuk meg, hogy mi is legyen most.

Legvégül arra jutottunk, hogy szólunk a színpad mellett álló rendőröknek, hogy találtunk egy gyereket. A biztonsági őr, akivel beszéltünk, azt mondta, hogy vigyük oda, és majd csinálnak valamit. Gabica az ölébe vette a kissrácot, ő meg hatalmas mosollyal ölelte meg Gabit. Mikor próbálta átadni a korláton a szervezőknek, nem akart velük menni, így hát Gabinak is be kellett mennie a színpad mögé. Mivel nem tudtuk, hogy hogy hívják, fel kellett volna vinni a színpadra, hogy megmutassák. Már majdnem el is indult Gabica, amikor megérkezett egy kisírt szemű hölgy. Teljesen ki volt akadva a fia eltűnése miatt. Ez természetesen érthető. Az viszont teljes mértékben érthetetlen, hogy a nagy tömeg közepén rohangáló kisfiút miért három 16 éves lány veszi észre, és miért annak a 3 lánynak jut eszébe tenni valamit, hogy ne legyen semmi baj? A téren kb. 500, vagy annál sokkal több ember volt. Körülöttünk csak úgy 30-40 ember. Mégis csak mi gyanakodtunk arra, hogy távol lehet a szüleitől. Az öreg nénik is csak annyit tudtak mondani, hogy: „Na nézd már! Még elviszik… Na, ha az anyja keresni fogja…” Már kereste, de nem találta, mert mindenki lusta volt,  vagy félt annyit csinálni, hogy kézen fogja a kisfiút és odaviszi a színpadhoz, hogy találtam egy gyereket, egyedül kódorgott szegény a tömegben. De mégis, hogy lehetnek a felnőttek ennyire felelőtlenek? Nem, most nem az édesanyjára gondolok, mert ha a kicsi szaladt el, akkor nem az anyukája tehet róla. Most azokra gondolok, akik végig nézték, ahogy majdnem minden láb összetapossa, és mindenki arrébb löki. És csak ott álltak és néztek. Suttogtak egymásnak valamit, aztán elfordultak, és úgy tettek, mintha ott sem lenne. De azért félszemmel mindig figyeltek, nehogy közel keveredjen hozzájuk a kicsi, mert nem akartak felelősséget vállalni, nem akartak neki segíteni.

De szokták mondani, hogy minden jó, ha a vége jó… Bendegúz, mert így hívták, visszakerült az anyukájához, minket megdicsértek, és megköszönték a kedvességünket.

Az viszont érdekes, hogy hármunkban fel sem merült az, hogy otthagyjuk egyedül. Azt hiszem, ez szép dolog volt.
Itt egy kép Gabiról és Bendegúzról: