A mai nap nem volt semmi. Megint jó sokat nevettem az irodában. Ildi annyi hülyeséget tud mondani Andival egyetemben, hogy csak a hasamat fogom. Szeretem az ilyen napokat. :)

Úgy érzem, hogy kezdem megismerni magamat. Mármint, eddig is jóban voltam magammal, mondhatni mindent meg is beszéltünk, csak valahogy konkrét fogalmazást nem nyert néhány gondolatom, csak úgy hagytam őket lebegni a rózsaszín ködben vagy úszni a sötét mocsárban, mikor hol és hogy. De most valahogy értem már, hogy régen mit miért csináltam, és próbálkozom ezt rávetíteni az elkövetkezendőkre is. Nehéz. Csomó csomó csomó alternatíva, lehetőség…  És az út nem könnyíti meg önmagát. Kifejezetten nem. Nagyon nagyon nem. Egyáltalán kifejezetten nagyon nem! De miért is tenné? És most az egyszer – mármint mosttól kezdve – nem kellene hagynom magam sodródni csak úgy az árral, hanem rálépni arra a francos útra, aztán menni amerre vezet. Kifogások nélkül! …ez megint olyan sodródásként hangzik. Vajon meglehet választani az utat, amire ráakarunk lépni? Vagy csak engedjük magunkat vezetni az úton, ami minket választott?

Megérkezett a vízszerelő. Fél7-re ígérte magát. Fél10 múlt. Szupi.