Még mindig beteg vagyok. Ennek ellenére ugyanúgy suliban vagyok, mert annyira azért nem veszem komolyan a dolgot, hogy suli helyett itthon lustuljak. Nem fertőző, és egyre jobban úgy tűnik, hogy talán túlélem. Bár pontosan a szöges ellentétét éreztem ma első két órában. Ha valakiben van egy kevés tapasztalat, tudja mit jelent a dupla magyar… [nem kell sajnálni, csak együttérezni :P] Szóval. Mint azt sokan tudják, mostanában szar kedvem van… A rosszkedv okozóját szerelemnek szokás hívni köznapi nyelven. A rosszkedv további okozói a fej és torokfájás. Mindegy. Lényeg, hogy előző este Vele álmodtam, és hát így is mindig csak Rá gondolok, egésznap Ő jár a fejemben. [fáradt lehet…] Végre, van 5 perc, amikor ténylegesen kizártam a gondolataimból. 5 perc, de legalább nem rá gondolok. Überelni is lehetne, ha nem említenek semmit szerelemmel kapcsolatos dolgot, amiről rögtön asszociálni kezdenék. Irodalom óráink nagytöbbsége amúgy is romantikus és szerelmes művekkel traktál minket. Ezzel úgy ’normális’ állapotomban semmi bajom, de amikor az ember beteg fizikailag és mondhatni lelkileg sem túl stabil bizonyos dolgok miatt, akkor azért rendesen a béka alá kerül 2-vel, sőt, ami még rosszabb, hogy talán el is törik a mécses… Direkt úgy készültem, hogy ma überelve lesz az a bizonyos 5 perc, mert Hamlettel fogunk foglalkozni. A frászt! ’Na akkor, ma a Rómeó és Júliát fogjuk elemezgetni…’ – hangzott el az ima után az első mondat. Először azt hiszem nem jutott el teljesen a tudatomig a dolog. Végülis ha elemezgetni fogjuk, az nem feltétlenül arról szól, hogy belebonyolódunk, mert hát a Hamletet fogjuk utána venni. Bele is kezdtünk, az elején próbáltam odafigyelni, mert a cselekményt azért nem árt tudni, meg hát én nem tudok annyi mindent belemagyarázni, mint a drámaelemzők vagy kik… Ameddig a cselekményről volt szó, úgy minden érzelem nélkül egészen elfogadhatóan éreztem magam, ahhoz képest, hogy mennyire rosszul képzeltem az egészet. Csak simán voltam szarul. Ráfogtam az egészet arra, hogy amúgy is beteg vagyok, nem kötelező jól lennem. De mikor a tanárnő mondta, hogy miért nem válaszol senki a szerelemmel kapcsolatos kérdésekre, hiszen ehhez a műhöz általában mindenki hozzá tud szólni, mindenki ilyenkorra már rendelkezik némi tapasztalattal…

Ja persze. Mindenki… Mondjuk, mikor ezt mondta, pont rám nézett, de lehet, hogy csak véletlenül. De ha szándékosan, akkor joggal háborodom fel. Pont én szóljak hozzá? Aki 15 és fél évesen nem tud felmutatni egy érdemleges kapcsolatot? Most érzek olyat, amit még sosem. És ez rendesen fájt már reggel, hogy nekem kellene elmondanom valamit a szerelemről, házasságról, kapcsolatokról… Honnan tudnék én bármit? Annyit tudtam volna megjegyezni a témával kapcsolatban, hogy ha valaki szereti a másikat, akkor az mindent megtesz érte. Legalábbis amit tud. És van, hogy erőn felül teljesít. De hát mekkora szöveg már ez. Mindenki ezt mondja. ’Általános életigazság.’ És mikor mondja, hogy biztosan már mindenki tud mindent, legalábbis sok mindent a szerelemről. Sokat tudok. FÁJ! És még azt próbálja a fejembe b@szni, hogy a szerelem jó. Biztosan jó, csak nem nekem találták ki.

Mikor elkezdte ecsetelni a szépségeit, előnyeit és egyéb nagyon jó részeit, már éreztem a szorítást a mellkasomban, és a sírás kerülgetett. Időbe telt megnyugodni. De sikerült. Gondoltam jön az áhitat, jobb lesz. Fenét! Miről beszél a lelkész? A nyári szerelmekről. Hát ez kész. Igyekeztem off-ba vágni magam, de nem egészen sikerült. Legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. El akartam terelni minden gondolatomat, de minnél jobban akartam, nem sikerült. Mondjuk ez nem volt annyira vészes, mint az irodalom óra. Szóval a nap további részében nyugodt voltam. Még egy csomót nevettem is. Meg is lepődtem azonban, hogy ilyen könnyen össze tudnak törni néhány kérdéssel a szerelemről. Hát csalódtam magamban. Viszont ezek után már jobban fogom bírni. Ami nem pusztít el, az csak erősít. [csak én ezt nem hiszem el…]