2019.02.17. 18:21, Eszti
A mai napon a legjobb visszaigazolást kaptam arra, hogy amit csinálok, az jó. Nem csak hogy jó, hanem ezt kell csinálnom. Nehezebb napokon valahogy ezt az érzést kellene újra előszedni. Mert ugye vannak napok, amikor nincs meg ez a haladásérzet. Sőt, olykor azt sem érzem, hogy tudom csinálni. Pedig tudom. Ma olyan képeket készítettem, amit mindig is akartam. Tényleg mindig. Nyálcsorgatva néztem más fotósok képeit. Majd végig futott az agyamban a lista:
Honnan szerez ilyen jó modellt?
Hol találja a megfelelő hátteret?
Minden nap gyakorol?
Vajon tanulta-e a retusálást?
Pusholja valaki, vagy magától teszi, amit tesz?
Mi motiválja?
Hogyan tud megújulni?
Ma ezek a kérdések nem számítottak. Ma csak az számított, hogy a legjobb tudásom szerint megcsináljam, amit bevállaltam. Minden fotózás előtt izgulok. A mai is ilyen volt. Azért izgultam, mert új embert kellett megismernem. Féltem a reakciójától, mi lesz, ha elrontom az egész sorozatot, mint a legelső TFCD fotózásnál. Persze, lettek abból is használható képek, de az én elvárásaim magam felé nem teljesültek. Most nem hogy teljesülek, de felülmúltam önmagam. Ez furán hangzik, főleg, hogy én mondom magamról. De ismerem a korábbi munkáimat. Egyre jobban fejlődök. De a mai annyira látványos volt, hogy egyszerűen nincsenek rá szavaim.
54 képet választottam ki elsőre. Ezt mind kiretusálni nem lesz kis munka, de abszolút megéri belevágni. Olyan a végeredmény, amit biztosan meghirdetek az instán.
Aztán majd jusson eszembe ez akkor is, amikor éppen a korábbi bejegyzésemben leírtakat élem át.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó